Van az a pont, amikor az ember már nem vágyik többre, csak hogy végre ne kelljen éreznie semmit. A modern férfi mostanra odáig jutott, hogy az élvezet is teljesítménnyé vált. Mérhető, gyorsítható, optimalizálható. És amikor már a pihenés is célorientált, a test végül megtalálja a maga menekülőútját. Innen jön a „gooning” – egy kifejezés, ami elsőre valami pornós internetes furcsaságnak hangzik, valójában azonban egy generációs tünethalmaz.
A „gooning” azt a transzszerű állapotot jelenti, amikor valaki annyira elmerül az ingerben, hogy megszűnik számára az idő, a kontroll, sőt, a külvilág is. Igen, sokszor pornóval kezdődik, de nem ott ér véget. Mert amit valójában keresünk benne, az nem a testiség – hanem a felejtés.
A férfi, aki túl sokáig akar „jelen lenni”, előbb-utóbb belefárad a szerepeibe. Apa, vezető, vállalkozó, szerető, barát – mindhez más arc kell, más energia, más felelősség. A „gooning” ezért nem csupán szexuális menekülés, hanem a pszichés túlterheltség tünete. Egy pillanat, amikor végre nem kell megfelelni. Nem kell dönteni, nem kell érezni, nem kell önmagadnak lenni.
A digitális kor ezt a menekülést tálcán kínálja. Egy gombnyomás, és jön a dopamin. Nincs valódi kontaktus, nincs kiszolgáltatottság, nincs kudarc – csak folyamatos stimuláció. A test reagál, az agy ünnepel, a lélek közben kiürül. És közben mindenre van magyarázat: „csak kikapcsolódás”, „stresszlevezetés”, „ez normális”.
De valójában ez a fajta transz nem más, mint önmagunk elhagyása a biztonság illúziójáért. A férfi, aki mindig mindent kézben tart, itt végre elengedhet. De csak a felszínen. Mert a csend, ami utána jön, gyakran hangosabb, mint bármelyik stimuláció.
A „gooning” tehát nem az élvezet túlzása, hanem a jelenlét hiánya. Ugyanaz a minta, amit látunk a munkában, a közösségi médiában, a párkapcsolatokban. Folyamatos inger, nulla kapcsolódás. És mindezt olyan technológiák tartják fenn, amelyek elvileg segítenek minket „produktívabbá” válni.
A modern férfi paradoxona ez: mindent megkapott, amiről a múlt álmodott – szabadságot, kényelmet, információt –, mégis elveszítette a fókuszt. Nem azért, mert gyenge. Hanem mert soha ennyi inger nem próbálta még egyszerre formálni a vágyait.
A kérdés ma már nem az, hogy „normális-e” a gooning, hanem hogy mikor kapcsoltunk ki utoljára minden képernyőt, és egyszerűen csak ott voltunk. Nem kell meditálni, nem kell instant megvilágosodni. Elég, ha kibírjuk a csendet.
Mert a férfi, aki képes a csendet elviselni, az újra képes lesz érezni. Nem virtuálisan, nem mesterségesen, hanem emberként. És ez talán az egyetlen igazi forradalom, amit a mesterséges intelligencia korában még mi, hús-vér férfiak, megnyerhetünk.
