Képzeld el, hogy ott ülsz egy vasárnap reggel a kávéddal. A lakás csendes. A gyerekek már nem kérnek mesét, a feleség pedig – nos, ő már nem része a reggeleknek. Az ablakon túl zajlik a világ, és te csak egyetlen dolgot érzel: jó lenne megint valakihez tartozni. Csakhogy 47–50 éves férfiként egy dolog hamar kiderül: az ismerkedés ma egészen más sportág, mint húsz éve volt. És ha őszinték vagyunk – sokszor úgy tűnik, mintha pályára se engednének.
Az applikáció, ahol mindig csak más nyer
Letöltöd a Tindert. Azt mondják, ez a világ új játszótere, itt dől el, ki kihez húzódik. Feltöltesz egy képet, leírsz pár mondatot. Jobbra húzol. Ismét. És újra. Aztán semmi. Vagy egy-egy match, ami nem válaszol. Esetleg pár mondat, majd ghosting. Eltűnés. Néma csend.
És te elkezded magad kérdezni: túl öreg vagyok? Nem elég jó a kép? Túl ősz lett a hajam? Vagy egyszerűen már nem kellek senkinek?
Pedig a férfi, aki 50-hez közelít, már sok mindent letett az asztalra. Vállalkozást, otthont, családot – vagy épp túl van egy váláson, és újrakezd. Ő nem játszmát keres. Csak valakit, aki este megkérdezi, hogy milyen volt a napod. De úgy tűnik, az appok világában ez nem érték. Ott kattintanak, ha 30 vagy, kockahasad van és kedves a kutyád.
És mit akarnak a nők?
Na igen. Kérdezik a férfiak. És itt jön a provokatív rész, hölgyeim: valóban van még esélye egy 48 éves férfinak, ha nem jár minden reggel személyi edzőhöz, ha nincs startupja, és nem idéz Nietzschét a bemutatkozójában?
A válasz: igen. De nem mindegy, hogyan.
Mert a nők (és ezt most a nők is jól figyeljék) olyan férfit keresnek, aki:
- Őszinte. Nem 2008-as profilkép, nem letagadott gyerekek, nem csillogás, ami mögött adósság van.
- Önálló. Nem az első randin lakhatást keres, hanem társat.
- Ember. Aki meg meri kérdezni, hogy a másik mit érez. És aki nem a volt feleségéről panaszkodik végig az első vacsorát.
A férfiak most tanulják újra: nem elég férfiasnak lenni. Embernek kell lenni. De sokan közülük készen állnak erre – csak túl sokszor mondták nekik, hogy nem elegek.
Férfiként újra próbálni
Az elutasítás fáj. Pláne, ha 50 felett jön. Mert már nem a gimnáziumi bál van. Itt nem csak a lányt veszíted el, hanem az illúziót, hogy még számítasz valakinek. Sok férfi hallgat erről. Inkább viccel, vagy félreteszi. De az üresség ott marad. És minden újabb némaság, minden „elillant” beszélgetés mélyíti.
És mégis: ezek a férfiak másnap újra felkelnek. Újra írnak. Újra próbálkoznak. Mert még hisznek abban, hogy valahol, valaki egyszer tényleg visszaír.
Miért ilyen nehéz?
Mert ma nem elég szeretni. Túl kell élni a versenyt. A demográfiát. A sztereotípiákat. A saját múltunkat.
Mert a világ elhitette, hogy ötven felett már csak a vérnyomásod megy fel, nem a szíved. Pedig van, hogy épp ekkor indul be igazán.
És lehet, hogy nem lesz tíz match naponta. De aki egyszer rád talál, az már nem a húszéves álmodat keresi – hanem azt az embert, aki most vagy. Tapasztaltan. Sebzetten. Őszülve. És szerethetően.
Szóval, férfiak:
Ne adjátok fel. Ne húzzátok le a rolót csak azért, mert a digitális tér rideg. A szeretet nem applikációkon keresztül jön. De néha ott kezdődik. Tiszta szándékkal. Őszintén.
És nők – tegyetek egy lépést ti is. Nézzetek túl a képeken. Halljátok meg, mit mond egy ötvenes férfi, ha elég bátor hozzá, hogy írjon nektek.
A sztori nem ért véget. Csak új fejezet kezdődött.
Ti mit gondoltok? Írjátok meg – ez most rólatok is szól.
